Sírból kikelve, mosollyal arcunkon
szemlélve a világot, végig nézve rajta
mulnak a napok, telve szállnak el,
s tán egy napon, mi magunk is arra ébredünk fel.
Vége mindennek, álom volt a lét csupán,
s mindaz mi egykor létezett,
többé a semmivel egyenő pusztán.
Nincs többé más, csak végtelen nagy ármány
s egyik percről a másikra kap szárnyra a csalódás.
Messze száll, akár egy járvány,
s ránk talál a zord képü kaszás.
Megöl, életünk veszi, végelesz mindannak mit ismerni véltünk.
Meghalunk, s sírba kerülünk.
Porrá válunk, s azok leszünk, amik egykoron is voltunk.