MAMMON-SZERZETES ZSOLTÁRA

Babilon sötét vizeinél ülve
Akasztom hárfám szent, szomoru fűzre,
Habok locsognak és süvölt az Élet.
Én atyám, Mammon: fohászkodik hozzád
Könnyek sarában a Te kis cseléded.

Ülök rabságban, sír, reszket a hárfa.
Szűz papod vagyok, már semmit se várva,
Hatalmat vágyam nem vesz soha rajtad.
Én atyám, Mammon, szomorú szűzségem
Vigasztald meg, hogy így jó s Te akartad.

Zúgd, hogy ez így jó s rongyságom nem átok,
Dervised vagyok, boncod, szent barátod,
Arany elkerül s elkerül az Élet
S örömödre van kincsekből kitudott
Bús, szűz életű, szegény kis cseléded.

Babylon sötét vizeinél ülve
Engedd, hogy arcom a Pénz elkerülje.
Engedd, hogy legyek szűz, szerzetes árva,
Engedd, hogy fagyjak boldog jégszoborrá
S boldogan zengjen téged ez a hárfa.

CSOLNAK A HOLT-TENGEREN

Piros-fekete glóriával
Feje körül, beevezett
Lelkembe újból az az asszony,
Akit én Lédának nevezek.

Holt-tengerét az ifjuságnak
Halk evezéssel szabja át
Két szép, fehér, meleg asszony-kar,
Két áldott, szent evező-lapát.

Sugarak cécóznak fölöttünk
S az Élet nagy ünnepet ül
S holt-tengeren szomorú csolnak
Sötétlik, siklik és repül.

Béke és halálos öregség
A csolnakon és lelkemen.
Holt-tenger a lelkem s az álmom,
De a csolnakot nem engedem.

Virágosan is erre járt volt
Kormányozó, bús asszonya.
Akkor még vidám volt a tenger
S halál nem sírt mélyéből soha.

Piros-fekete glóriával
Evezz, evezz csak csöndesen.
Én tudom, hogy lelkembe süllyedsz
S ott halsz meg majd, én szerelmesem.

ABSOLON BOLDOG SZÉGYENE

Csigás hajam,
Fényes hajam, barna hajam
Lobog a szélben.
Rohanok, rohanok
Fekete paripán,
Én, ifju isten,
Ura erőnek,
Ölni gyáva cenkeket.
S horkanva, óh, jaj, kiugrik
Alólam harci ménem.
Fényes hajam, barna hajam
Hó-karokra fonódik.

Trombita szól. Most valahol
Vert seregem fut.
Alázva minden.
Meghalt a büszke,
Nagyszerün kezdett,
Gyönyörü harc.
(Oh, esti szellő,
Libegtesd vígan
Bizsergő testét a
Megcsúfolt vezérnek
Léda pompás karjain.)

KERESZTTEL HAGYLAK ITT

Én meghalok, eressz el:
Itt hagylak egy kigyult kereszttel,
Mint Krisztus távozom.

Megcsókolom az állad,
Melled és két szent, puha vállad
S rajtad ég a kereszt.

ÖRÖK HARC ÉS NÁSZ

Én asszonyom, be jó, ha bántlak:
Mea-kulpázok, megtörök, sírok,
Várlak, kivánlak.

Én asszonyom, be jó, ha rossz vagy,
Szivemben százszor, százszor megöllek,
Űzlek, gyülöllek.

Én asszonyom, ugy-e, hogy így lesz?
Örök lesz a mi nagy csatázásunk
S örök a nászunk.

VALAMIKOR LÁNYOM VOLTÁL

Rossz éjszakák járnak erre,
Sietek a vallomással,
Tán utolsó vallomással.
Mit tudom én: tudom-é azt
Holnap is, amit tudok?
Sietek a vallomással.

Sohse volt így, sohse volt ez.
Szerelemnek kicsi volna,
Bolondságnak kicsi volna.
Úgy nevezd el, ahogy tetszik,
Mindegy, ha te akarod.
Szerelemnek kicsi volna.

Ki tudja, hogy holnap mint lesz?
Tán dadogva nem emlékszem,
Tán busongva nem emlékszem.
Te voltál a mindennél több.
Itt az írás, tanuság,
Ha dadogva nem emlékszem.

Ezer éve vagy több éve,
Valamikor lyányom voltál,
Az én biztos lyányom voltál.
Lyányom avagy feleségem?
Egyek vagyunk mi nagyon:
Valamikor lyányom voltál.

KÉT HAJDANI SZERETŐK

Két halottak lent feküdtek,
Két hajdani szeretők.
És feküdtek, csak feküdtek,
Ahogyan azt parancsolják,
Tisztesen, a temetők.
És feküdtek, csak feküdtek.

S arra jött egy régi sóhaj
S megreszkettek frissen ők,
Csontjaik vigan zörögtek,
Egymás felé nyujtózkodtak
Két hajdani szeretők.
Csontjaik vigan zörögtek.

S arra jött egy régi nász-éj
S újból elpihentek ők.
Fehér csonttal szurkos sírban,
Mint valaha, egymás mellett,
Két hajdani szeretők.
Fehér csonttal szurkos sírban.

És feküsznek, csak feküsznek,
De nem úgy, mint azelőtt.
Régi sóhaj, régi nász-éj.
Mikor fognak megbékülni
Két hajdani szeretők?
Régi sóhaj, régi nász-éj.

ADD NEKEM A SZEMEIDET

Add nekem a te szemeidet,
Hogy vénülő arcomba ássam,
Hogy én magam pompásnak lássam.

Add nekem a te szemeidet,
Kék látásod, mely mindig épít,
Mindig irgalmaz, mindig szépít.

Add nekem a te szemeidet,
Amelyek ölnek, égnek, vágynak,
Amelyek engem szépnek látnak.

Add nekem a te szemeidet.
Magam szeretem, ha szeretlek
S irigye vagyok a szemednek.

LÉDÁVAL A BÁLBAN

Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve néznek egy fekete párra.

»Kik ezek?« S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.

Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka-párok.

JÖJJ, LÉDA, MEGÖLELLEK

Szemed szomoru és gonosz,
Két mély gyehenna-fészek:
Marja ki sós könny a szemem,
Ha a szemedbe nézek.

Ajkad mohó és vértelen,
Mint hernyók lepke-rajban:
Ha csókosan remeg feléd,
Fakadjon föl az ajkam.

Öled hivó, meleg, puha,
Mint a boszorkány-pelyhek
Altató, bűnös vánkosa:
Jőjj, Léda, megölellek.

NEM MEHETEK HOZZÁD

Szép nyár van ott?
Itt nyara van minden pimasznak:
Én meghalok.

Nem akarod?
Te vagy az én szent bolondságom
S én meghalok.

Dalok, dalok,
Mások mehetnek, törnek, élnek
S én meghalok.

Fehér karok,
Tán nem is vártok. Nem öleltek:
Én meghalok.

Bús és balog
Mindenem: csókom, utam, sorsom
S én meghalok.

LÉDA A KERTBEN

Bús kertben látlak: piros hinta-ágy
Himbálva ringat.
Lankadt virágok könnyes kelyhekkel
Siratják a csókjainkat.

Álmodva nézlek: két piros felhő
Kószál az égen.
Csókokat gyarlón, himbálva váltnak
S meghalnak vágyak tüzében.

Két piros felhő: szállunk. A lángunk
Éhesen lobban.
S itt lent a kertben még a pipacs is
Szán bennünket jóllakottan.

SZENT JÚNIUS HÍVÁSA

Öreg és hűvös az én ajkam
S fejem körül lángol a Nyár
És Léda csügg az ajkamon.
Szent Június, könyörülj rajtam.

Napszúrásként küldd rám a Vágyat,
Szájam friss gyermek-száj legyen,
Szamóca-izű, illatos
Szája boldog, szép, szűz leánynak.

Öntözzem e szájjal csak egyszer
A Léda őszi szemeit:
Kigyúl majd lelkünkben a Nyár
S jön az Óra nagy üdv-sereggel.

Becsókolnék Léda szivébe
Egy ékes nárcisz-ligetet
S mint kaland-útján egy Zeusz,
Befeküdnék a közepébe.

BIHAR VEZÉR FÖLDJÉN

»Itt Bihar vezér lakott
S nótáztak méla szűzek.
Most daltalan ez a táj.
Nem félsz, Lédám?« »Nem biz én.«

»Éjfél van. Itt átkozott,
Ki a sírokat töri.
Én a sírokat töröm.
Nem félsz, Lédám?« »Nem biz én.«

»Ősöm keleti vitéz.
Dalokat ölt Nyugaton.
Serkentem a holtakat.
Nem félsz, Lédám?« »Nem biz én.«

»Te vagy a halott ara,
Én a halott mátkafi.
Ránkolvasnak a papok.
Nem félsz, Lédám?« »Nem biz én.«

»Jaj, be szépen süt a Hold.
Leszünk-e mi pirosak
S fölkelnek-e a dalok?
Nem félsz, Lédám?« »Nem biz én.«

»Itt Bihar vezér lakott.
Bús, babonás ez a táj
S tán holnap összeesünk.
Nem félsz, Lédám?« »Nem biz én.«

EGYEDÜL A TENGERREL

Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba.
Elment, nem látom többé már soha,
Elment, nem látom többé már soha.

Egy virágot a pamlagon hagyott,
Megölelem az ócska pamlagot,
Megölelem az ócska pamlagot.

Parfümje szálldos csókosan körül,
Lent zúg a tenger, a tenger örül,
Lent zúg a tenger, a tenger örül.

Egy Fárosz lángol messze valahol,
Jöjj, édesem, lent a tenger dalol,
Jöjj, édesem, lent a tenger dalol.

A daloló, vad tengert hallgatom
És álmodom az ócska pamlagon
És álmodom az ócska pamlagon.

Itt pihent, csókolt, az ölembe hullt,
Dalol a tenger és dalol a mult,
Dalol a tenger és dalol a mult.

FEKETE HOLD ÉJSZAKÁJÁN

(Száll, száll fekete Hold,
Barna felhők pirultan égnek
Hulltán egy csúf, kóbor legénynek.

Nagymessziről dörög.
És fekszem ott félig halottan.
Futottam, sírtam, összerogytam.

Élet? Bor? Asszonyok?
Aléltan hulltam sárga rögre.
Be jó itt, jó itt mindörökre.

Száll, száll fekete Hold.
Csitt, csitt, ma fölkelnek a holtak,
Dalolnak, dalolnak, dalolnak.)

Árnyékok kara:

Csirátlan csókok csillagos rendje,
Örvényes vágyak, nagy áldomások,
Ember-sors titka s kicsike tett:
Ez volt ő.
Alleluja, alleluja,
Nádas Ér partján született.

Asszonyok kara:

Aludj, aludj,
Aludj, te szegény,
Dalos, szomorú,
Gyönge, szomorú,
Csókos, szomorú,
Csúnya legény,
Barna legény,
Aludj, aludj.

Árnyékok kara:

Ím, jött Keletről, Nap fia szinte.
Táncos csillagok csalták Nyugatra.
Hagyjuk aludni. Megérkezett.
Bús útját,
Alleluja, alleluja,
Kínnal rakták ki asszony-kezek.

Egy asszony:

Hess, hess, árnyékok,
Fekete Hold, bujj.
Én teritem be
Barna hajammal
Az elesettet.
Üszkös lelkében
Én gyújtogattam.
Lankadt inába
Én küldtem mérget.
Fényes szemébe
Könnyet én loptam.
Barna sorsába
Én küldtem lángot.
Én szúrom a tőrt
Furcsa szivébe.

(Száll, száll fekete Hold.
Csitt, csitt, lent fölkeltek a holtak,
Dalolnak, dalolnak, dalolnak.

Friss hajnal kacagón
Hiába csókolja az arcom,
Verejtékesen alszom, alszom.

Árnyas asszonycsapat
Lesi az én álmatlan álmom
Kóválygva, hogy szivemre szálljon.

S őrzi a szívemet
E babonás, végetlen éjen
Egy rossz asszony ébren, kevélyen.)

MÁRIA ÉS VERONIKA

Máriától Veronikáig
Ívelnek el a férfi-karok:
Veronikám, asszonyom, Lédám,
Én most álmodni akarok.

Álmodni csecsemő-karokról.
Csókold meleg szájjal a szemem:
Kereszt előtt, Halál előtt, most
Máriára emlékezem.

Ő küldött csókkal az életbe
S tudtam, hogy testem miért töröm:
Az életért. És mi az élet?
Asszony-öröm, asszony-öröm.

Ki szült s ki tanított a csókra?
Asszony. S a halál hajnalán
Altass, Lédám. Hadd álmodjam, hogy
Te vagy az anyám, az anyám.

A LÉDA ARANY-SZOBRA

Csaló játékba sohse fognál,
Aranyba öntve mosolyognál
Az ágyam előtt.

Két szemed két zöld gyémánt vóna,
Két kebled két vad opál-rózsa
S ajakad topáz.

Arany-lényeddel sohse halnál,
Ékes voltoddal sohse csalnál,
Én rossz asszonyom.

Hús-tested akármerre menne,
Arany tested értem lihegne
Mindig, örökig.

S mikor az élet nagyon fájna,
Két hűs csipőd lehűtné áldva
Forró homlokom.

A SZEMEMET CSÓKOLD

Inségemből hozzád
Fohászkodom sirással,
Akarod, hogy jó legyek?
A szememet csókold,
Hadd lássam a mélyben
Az elásott kincseket.

Álomban szegődött
Hozzánk és kék lángokkal
Lobogott a szent arany.
Te adtad az álmot.
Merre az arany-mély?
Mutasd meg, hogy merre van.

Ha meg nem találjuk,
Ha csak fázva didergünk,
Lesz-e nekünk szent napunk?
A szememet csókold,
Hadd lássak, hadd lássak,
Mert bizony elkárhozunk.

BÖLCS MARUN MESÉJE

»Volt egyszer.« Bölcs Marunról
Szól ez együgyü ének.
Legendás Eufrát körül
Ő tudta a legszebb meséket.

Ifjú, szerelmes sejkek
S vágyó, szűz asszony-rózsák,
Minden ékes szerelmi kert
Marunnak fizette adóját.

S jött Bajla, buja asszony,
Marun szemébe nézett.
»Volt egyszer.« Tovább mondani
Nem tudta soha a meséket.

HAZAMEGYEK A FALUMBA

Szigorú szeme meg se rebben,
Falu még nem várt kegyesebben
Városi bujdosóra.

Titkos hálóit értem szőtte
S hogyha leborulok előtte,
Bűneim elfelejti.

Vagyok tékozló és eretnek,
De ott engem szánnak, szeretnek.
Engem az én falum vár.

Mintha pendelyben látna ujra
S nem elnyűve és megsárgulva,
Látom, hogy mosolyog rám.

Majd szól: »Én gyermekem, pihenj el,
Békülj meg az én ős szivemmel
S borulj erős vállamra.«

Csicsítgat, csittít, csókol, altat
S szent, békés, falusi hatalmak
Ülnek majd a szivemre.

S mint kit az édesanyja vert meg,
Kisirt, szegény, elfáradt gyermek,
Úgy alszom el örökre.

ÍGY SZÓLNA A SZÓM

Kincstermemben, hol állna a trón
Arany-dobogón,
Lelki pórok szürke hadához
Majd szólna a szóm:

»No, falka, most már szép a dalom?
Itt a hatalom:
Kórusban bőgitek a himnuszt,
Hogyha akarom.

Ti? Nekem? Csiba már, pulyahad,
Csúf koldus-csapat.
Arany-zár van a szivemen már,
Hétzáru lakat.

Lédám, készülj az Útra velem:
Szépség, Szerelem.
Többi dalom neked yachtunkon
Elénekelem.

Más ég alatt, szűz hajnalokon,
Lármás habokon,
Életem, sorsom, átkom, üdvöm
Majd elzokogom.

S ha majd a Kéjtől mindent elszedünk,
Aludni megyünk.
Arany-hajónkkal, szent, holt dalokkal
Együtt süllyedünk.

Utat, mob. Könnyed hiába hull.
Megy, megy zordonul:
Király megy. Ruhátok se érje,
Amig elvonul.«

Kincstermemben, hol állna a trón
Arany-dobogón,
Lelki pórok szürke hadához
Így szólna a szóm.

DALOK TÜZES SZEKERÉN

Vad paripáim, hajrá.
Tomporotok ma véresre verem.
Ma én vagyok ifju Apolló.
No, ki jön utánunk?
Ki éri utol tüzes szekerem?

Gyí, keselyem: fiatal Bűn,
Gyí, jó lovam: fekete Álom,
Mi áttörünk, vad paripáim,
Ezen a szürke életen,
Mi áttörünk a barna halálon.

Kerekeim a sár ne érje,
Patáitokat semmi piszok.
Fény-országúton, hajrá, paripáim,
Nem vágnak elénk
Soha gyönge karú vén kocsisok.

Kis kordék döcögése
Átkát utánunk szórja, no, szórja,
Úgye, paripáim? Hol járunk mi akkor,
Hol jár már akkor
Az új daloknak ifjú Apollója?

KI AD TÖBBET ÉRTE?

Sok szépet fog adni a Halál.
Az Élet kissé szűken mérte.
Eladom, amit a Halál ad,
Ki ad többet érte?

Késő értés, késő szeretet,
Egy szó, amit ki sohse mondtak
S dicsőség. Végáron eladnám
Egy hiú bolondnak.

Olcsó vásár, a díj egy pohár
Titkos mámor-itallal telve,
Hogy haljak meg valami trágár
Nótát énekelve.

MARADHATSZ ÉS SZERETHETSZ

Előtte a fiatal nő-test
Parfüm-hírnöke jönne
És az öröm jönne utána,
Szemérmesen köszönne.

Nem hallott rólam, sohse látott,
Lábamnál ülve nézne
Hosszú órákig a szemembe
És szólna félve, félve:

»Leány vagyok, idegen, tiszta,
Nem látott férfi senki,
Szép vagyok, szegény és hazátlan,
Szeretnélek szeretni.«

S én visszanéznék a szemébe
S szólnék, mint bús beteghez:
»Leány, akaratod legyen meg,
Maradhatsz és szerethetsz.«

AZ ÉN KÉT ASSZONYOM

És meghalok és semmi, semmi.
Körülbelül két asszony fogja
Észrevenni.

Az egyik az édes anyám lesz,
A másik meg egy másik asszony,
Ki sirasson.

Be szép lesz: egy idegen sírra
Két asszony hordja a virágot
És az átkot.

AZ ELBOCSÁJTOTT LÉGIÓ

Katonáimat elbocsájtom,
Fegyvereiket isten ójja.
Idegen zsoldban is azok legyenek,
Kik nálam egykor voltanak:
Álmoknak légiója.

Versek, álmoknak légiója,
Harcoljatok ezután másnál.
Elfáradt, szegény, bús, vén vezéretek
Most egy kicsit elbujdosik
S megáll az elmulásnál.

Hajrá, én vitéz katonáim,
Olyan mindegy az, ki a gazda.
Harcoljatok avval, ki harcot akar
S hagyjátok el a harctalant,
Föl, föl, föl a magasba.

AHOL ÁRGYILUS ALSZIK

Vagyok én már: a Jövendőnek
Áldott, virágos méhében alszom.
Apró fiúk, csitri leányok
Hajnali lelkében szunnyadozik
Az én fényes Árgyilus-arcom.

Ők, a Jövendő, látnak engem.
Gyűlölöm ezt a víg, kicsi népet:
Szunnyadozó Árgyilus-arcom
Miért rejtik? Hogy Árgyilus vagyok,
Miért titok, amíg csak élek?

Szeretném megfojtani őket.
Csitri leány, apró fiu hátha
Hörögve fednék föl a Jövendőt:
»Balga nagyok, itt jár, köztetek él
Árgyilus, az álmok királya.«

AKIKNEK DAJKÁJA VAGYOK

Dajka vagyok, bő, magyar emlős.
No, sok rím-pólyás, gyönge gyermek,
Gyertek hát a mellemre, gyertek.

Szívjátok el sok-vérű szómat,
Tanuljátok el az erőmet.
Így nőnek a kicsik, így nőnek.

S ha duzzadt emlőm elfonnyad majd,
Ugye, kis rímes apró-szentek,
Utólag majd királlyá kentek?

S bámulom majd a daliákat,
Kik nőttek az én szívem kosztján,
Én, száraz dajka, agg oroszlán.

ÉNEK A VISZTULÁN

Isten vidám úr a Föld fölött:
Lengyelországot Isten óvja.
Polónia a vidám rabok
S törött sajkások víg hajója.

A Visztulánál hajdan s ma is
Tréfás, dalos halászok ülnek
S Polóniának asszonyai
Új és új lengyelt egyre szülnek.

Halat a Visztula s gyermeket
A lengyel asszony ad örökké.
Miért hát a Halál jelszava,
A sírból szálló »soha többé«?

Boldog hajó a vén gálya is,
Ha hátán gyermekek is futnak.
S nincs ott pokol és nincs ott Halál,
Ahol dalolni s szülni tudnak.

Isten vidám úr a Föld fölött,
Minden fajzatnak üdvössége.
Az Isten: Élet - halleluja -
S az Életnek nincs soha vége.

VÍG ÚRFIAK BORA

Víg úrfiak borából,
Bevallom, ittam én is.
Torkom azért reszelős,
Szivem azért fekete.

Vig úrfiak borától
Tán meg is részegedtem.
Utálni azért merek,
Gyűlölni azért tudok.

Vig úrfiak borában
Sok a mérges bölcsesség,
Sok a gonosz becsület,
Sok az ártalmas malaszt.

Vig úrfiak borának
Hírét örömmel költöm:
Csúf, mámoros éjszakák,
Nekem hajnalt hoztatok.

Vig úrfiak borához
Akarom elvezetni,
Akit a cél elkerül
S akit a sors bekerít.

Vig úrfiak borából
Kiszáll fennen a bosszú,
Az igazság, a csömör
S a fényes, nagyszerü harc.

A BÉLYEGES SEREG

Krisztus szent árnya s Heine ördög-arca
Táncolnak előttünk az uton.
Hull, hull a szitok, a röhej, a sugár.
Szaladnak a bélyegesek
S egy nagy csillag van a homlokukon.

Választott fajzat: messze előtte
Bitós, szomoru hegyek
S ők mennek rongyoltan, szórtan, bélyegesen
Bús ördögök, szent mordály-égetők,
Én veletek megyek.

Véretek, ha idegen is százszor,
Mégis az enyém, az enyém,
Véres ajkakkal mézes asszonyaitok
S nyitott szívvel baráti, hű fiúk
Átöntötték belém.

Büszke kárhozók, eldobhattok százszor,
A lelkem százszor utánatok oson.
Örök bolygók, örök riasztgatók,
Idő kovászai, megyek én is veletek
Bélyegesen, csillagoson.

Miénk ez a könnyes, nagy Élet.
Kórágyon és kereszt alatt
Hajrá, hajrá a Jobb felé.
Én csúnya, sárga-foltos seregem,
Futok veled és megáldalak.

PAP VAGYOK ÉN

Igéim bővek, zengők, nagyok:
Papoknak ivadéka vagyok.

Kálvin szirt-lelke játszott velem
S a szép hazugság lett kenyerem.

Korcs hegyi-beszéd minden dalom
S a hitem: egy pogány hatalom.

Jószágom, pénzem nincsen nekem
S mégis a Pénzt, a Pénzt hirdetem.

S egyszer, életem csúnya fokán,
Pap akartam lenni Kalocsán.

Rómához állott, kicsi hija,
Prédikátorék pogány fia.

Óh, hazugságnak örök tora:
Pap vagyok én, léha cimbora.

Pogány rímek, muzsikák között
Szomjazok valami örököt.

Pokollal lelkem alig rokon,
Mennyet várok nagy mámorokon.

Álmom az Ige, az Üdv, az Út:
Be hazug élet, óh, be hazug.

AGG NÉRÓ HALÁLA

Szép Rómám alszik s én virrasztok,
A büszke Nérót temetem.
Fiúk, új leányt és új poétát
Hozzatok ide nekem.

Hideg az én vörös palástom,
A lányt csak szememmel falom,
Nem ad már hőt boros Falernum
És fűzfa-nóta dalom.

Megmondanám annak a lánynak,
Hogy ő az Isten és nem én,
Hogy ezerszer boldogabb nálam
Egy kemény inú legény.

Megölelném az ifju költőt
És sírva szólnék: dalra fel.
Nincsen Olimpusz: az a költő,
Aki hisz és énekel.

Aranyaim elibük szórnám:
Boruljatok össze, nosza
És csendülne a muzsikások
Szerelmes, szent himnusza.

Vörös palástom rájuk dobnám,
Míg vonagolnak a gyepen
S akkor szúrjatok a szívembe:
Haljak meg szerelmesen.

Róma aludjék: ifju Cézár
Jöjjön utánam, akarom.
Érjen más által diadalmat
A csókom és a dalom.

ÁLOM EGY MÉHESRŐL

Páris helyett: falu csöndje,
Csöndes Ér, szagos virágok,
Zöngő méhek s hárs alatt
Hahotázó gyermekek,
Okuláré és karos-szék.

Méhes mellett hűvös álmok
S kik szakadtak ágyékomból,
Unokák és gyermekek,
Bolondok és pajkosak,
Babrálgatnák ősz szakálam.

Alkonyatkor ósdi könyvet
Ejtenék ki vén kezemből.
Fölöttem az Ég ragyog:
»Hess, aludni gyermekek,
Csillagot néz nagyapátok.«

Méhes alól a világot
Összevissza jól befutnám,
Mosolyogva, boldogan,
Ülve-szállva, gőgösen
Talán Párisban is járnék.

Holdas képpel, ezer boggal,
Száz titokkal, ígérettel
Jön az Élet s csalogat,
Kupát fogok s nevetek:
»Nem kellesz, sápadt boszorkány.«

Méhes mellől szent, nagy éjben
Békés lelkemből szállnának
Bátor, tiszta, szűz, erős,
Földszagú gondolatok
S küldném őket a világba.

A NAGY KÉZ TÖRVÉNYE

Látjátok, feleim, ti búsak,
Vigadók, harcosak, levertek?
Egy tréfás Kéz fölírta az égre:
»Ember-pajtások, erre gyertek.«

Bolond, nagy Kéz, iromba betűk:
Tíz öltő szeme belefárad.
S mire az írást jól kibetűzzük,
Már el is futott néhány század.

S mi táncolunk a nagy Kéz alatt.
S mennyi jóság hal meg kevélyen,
Véres fejjel és mennyi ős-szépség,
Mert betüket látunk az égen.

S a Kéz, a nagy, tréfás Kéz figyel:
Van még itt lenn hívő Pietró?
S ha a betüket már-már olvassuk,
Ő letörli s új betüket ró.

EGY JÖVENDŐ KARÁCSONY

Jön a karácsony fehéren
S énhozzám is jön talán majd
Valaki a régiekből.

Csöndesen lép a szobámba
S én köszöntöm: »Béke, béke.«
A küszöbön sápadt orvos.

És szorongva szól a vendég:
»Ma karácsony van, karácsony,
Emlékszel a régiekre?«

És bámulva és vidáman
És kacagva mondom én majd:
»Ma karácsony van, karácsony.«

És szorongva szól a vendég:
»Valami tán fáj a multból?«
Megmozdul a sápadt orvos.

És bámulva és vidáman
És kacagva mondom én majd:
»Hiszen én még sohse éltem.«

És hörögve mondom én majd:
»Ki a szobámból, pogányok.«
Döng az ajtóm és bezárul.

És hörögve mondom én majd:
»Hiszen én meg se születtem.
Karácsony van, száll az angyal.«

És a nagy, szomoru házban
Zsoltárokat énekelve
Hajnalig várom az angyalt.

AZ ÉN SÍRÁSOM

Akit én siratok, ne sírjon
S aki temet, az sírt ne ásson:
Én vagyok a temető-király
S mindenható az én sirásom.

Ha én sírok, a nagy Élet sír,
Múlás, bukás, csőd, sóhaj, átok.
Az eleve-elrendelés zúg,
Ha én fájdalmasat kiáltok.

Akit szeretek, annak könnyet,
Fájdalmat tudok kölcsönadni.
S halálban is szép lesz, babéros,
Akit én fogok elsiratni.

A HOLNAP ELÉBE

»Állj meg.« Ordít utánam az éjben
Cafra sereggel a Tegnap.
»Állj meg.« És én megyek, megyek.

»Állj meg.« Vágok a sűrü bozótnak,
Holdnak, pokolnak, fellegeknek
És egyedűl és egyedűl.

Vár, vár: futok a Holnap elébe.
Apám, anyám, papok és bárdok,
Nem kelletek, nem kelletek.

Ősök, árnyak, tegnapi legények,
Testvéreim vérben és kupában:
Undok Tegnap, maradjatok.

Megyek a bús, nagyszerű Sötétnek.
»Állj meg!« Nem. Előttem a Holnap.
Engem vár, engem, rohanok.

HA A SZEMEM LEFOGTÁK

Óh, elégtétel éjszakája,
Óh, gyönyörűség éjszakája:
Szememet már lefogták szépen
És senki sem emlékszik rája.

Senki se tudja, mint néztem rá,
Kire haraggal, kire kéjjel?
S ostoba kis emlékezések
Indulnak útnak szerte-széjjel.

AZ ÉRTŐL AZ OCEÁNIG

Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.

S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.

Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.