Élete

1947. szeptember 21-én született a Maine-i Portland városában. A középiskola után felvételt nyert a Maine-i Egyetemre, Oronóban, Angol nyelv és irodalom szakra, ahová 1966 és 1970 között járt.

Első novellája, a The Glass Floor 1967-ben jelent meg. Három évvel később elkezdett dolgozni életművének központi regényfolyamán, A Setét Torony-sorozaton (1982-2004).

1971-ben házasságot kötött Tabitha Spruce-szal, akivel az egyetemen ismerkedett meg, és aki ugyancsak író. Két sanyarú, többek között lakókocsiban töltött évvel később King arról értesült, hogy a Doubleday kiadó elfogadta Carrie című regényének kéziratát, és hogy az azért kapott pénzből a jövőben főfoglalkozású íróként dolgozhat. Az 1974-ben megjelent mű azalatt született, hogy King angoltanárként dolgozott Hampdenben. Érdekessége, hogy a regény első kéziratát King kidobta a szemétbe, mert egyáltalán nem volt megelégedve vele. Tabitha vette észre, halászta ki a kukából és ösztönözte férjét arra, hogy folytassa a művet.

King a Carrie megjelenését követő években az alkohol, majd a drogok rabjává vált. A probléma mintegy tíz évig kísérte, mígnem röviddel A rémkoppantók (1988) című regény megjelenése után, amelynek megírására saját bevallása szerint is csak foszlányokban emlékszik, felesége, barátai és egy terápia segítségével végleg sikerült megszabadulnia betegségétől.

1976-ben a Carrie című műből készült film egy csapásra ismertté tette szerzőjét, Brian De Palma rendezőt, és néhány főszereplőt (Sissy Spacek, John Travolta, Nancy Allen).

1977-ben Richard Bachman álnéven napvilágot látott Rage című regénye, amely – négy további Bachman-regényhez hasonlóan – még a Carrie (1974) előtt íródott. King – miután sikerült leleplezni őt – 1985-ben adott tudomást Bachman "haláláról", majd még egy regényt jelentetett meg ezen a néven, A rendcsinálók címűt. Bár úgy tűnt, örökre szakított írói álnevével, 2007-ben ismét egy Bachman-művel jelentkezett Blaze címen. Ezt a regényt is még a Carrie előtt írta King, majd jó néhány évtizeddel később átdolgozta.

1979-ben elkészült az első, a telvíziónak szánt King-adaptáció, a Borzalmak városa (1975), majd 1980-ban megkapta első kitüntetését, a World Fantasy Awardot, amelyet még számtalan követett.

Rendezőként és forgatókönyvíróként 1986-ban mutatkozott be a Maximális túlhajtás (Éjszakai műszak, 1978) című mozifilmmel, ám a mű csúfosan megbukott. Érdekesség, hogy ebben az évben jelent meg Magyarországon az első King-regény, A ragyogás (1977).

1994-ben A fekete öltönyös férfi (Minden haláli, 2002) című novellájáért megkapta az O. Henry-díjat.

1996-ban – nem titkoltan a Charles Dickens által megteremtett hagyományokat követve – egymást követő hat hónap során hat kötetben jelentette meg A halálsoron című folytatásos regényét, amelynek mind a hat része egyszerre tartózkodott a bestseller-listákon az Egyesült Államokban. A kritikusok a kiadás módja miatt pénzhajhászással vádolták meg.

1999-ben súlyos balesetet szenvedett, amikor egy Brian Smith nevű férfi furgonjával nekihajtott, miközben King szabályosan sétált háza környékén. Egy helyi lap tévedésből még halottnak is nyilvánította. Az erős fájdalmakkal járó lábadozási időszakban sem hagyott azonban fel az írással; felesége ápolta és gondoskodott róla. Ebben az időben született meg Álomcsapda (2001) című regénye. Hónapokkal később megvásárolta az őt elütő autót, és saját kezűleg szétzúzta. A vétkes sofőr – akit felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek – 2000-ben rejtélyes körülmények között pontosan King születésnapján halt meg. Ráadásul a baleset előtt King éppen egy furcsa autóról szóló regényen dolgozott, és kísértetiesen hasonló balesetet álmodott meg. A könyv a baleset után A rémautó (2002) címen látott napvilágot.

2000-ben jelent meg első elektronikus novellája, A Golyó, amely később egy novellagyűjteménybe is bekerült (Minden haláli, 2002).

2003-ban Bram Stoker-életműdíjjal jutalmazták, majd egy évvel később megkapta a Nemzeti Könyvalap életműdíját, a világ harmadik legnevesebb írói kitüntetését a Nobel-díj és a Pulitzer-díj után.