I.

A vámpír élete nehéz, és titkokkal teli. Sok olyan dolog van, amit kifecsegniük, és elmondaniuk nem szabad. Ha mégis megteszik, az életükbe kerülhet eme hibájuk. Sokan vannak, és mégis sok köztük az olyan, aki a magányt kedveli. Nem szereti a társaságot, mert ott mindig meg kell felelni a másik elvárásainak. Ez az, ami… úgymond problémát okoz, az ő életükben. Egy kellemetlen problémát. Habár… előnye is van. A védelem. Biztonságos, mivel sokan vannak. Sokan biztonságban… de… nem mindig.
Derek is ezek közé tartozott. Kedvelte a magányt, és a titkokat. Ha más vámpírokkal élne, a titkai nem lennének. Semmivé foszlana, akárcsak az idő, ami elszalad. Hosszú évek peregnek el mellette, és ő még nem is számolja őket. Neki minden nap ugyan olyan. Éjjel felkel, megöl egy embert, aztán másnap egy másikat, és így megy a végtelenségig. Ez egy végtelen körforgás, aminek talán sosem lesz vége. Eltarthat az idők végezetéig, vagy még a túl világon is, Istenük Lamagra mellett. De ezt senki sem tudhatja. Kiolvashatatlanok a Sors lapjai. Elrejti őket, hogy a gyanútlan ˝halandók˝ ne tudják kiolvasni belőlük, mit hoz számukra a sors.
Dereket nem érdekelte a sorsa. Oly’ hidegen hagyta, mint a holtat a lélek. Ő egy hatalmas kastélyban lakik egy zord erdő szélén Párizsban. Csodás, és félelmetes. Bárki, aki arra vetődik, úgy érzi, a lába a földbe gyökerezik, és képtelen tovább meni. Még ha akarna, akkor sem tudna. Az ijedség béklyóba verte. Hatalmas vízköpők díszítik a nagy kör alakú vártornyokat, és a várfalakat. Egy ódon kovácsoltvas kapu kerítette el a területet. Régen, azt rebesgették, hogy egy szörnyeteg él e falak között. Félnek oda menni, hisz tartanak a rémtől. Úgy félnek tőle, mint ember a haláltól. Tudom brutális hasonlatok, de itt, ebben a környezetben, úgy érzem ez a helyén való. Semmi más. Itt nem válnának be azok a csodás költői szavak, melyeket ilyen szövegkörnyezetben használnak. Itt olyanok lennének, mint bekötött szájjal segítségért kiabálni. Azaz hasztalan. De talán… némelyek nem így gondolják. Azoknak azt tanácsolom, nézzék az egészet az én szememmel. Vagy legalább próbálják meg. Tudom nem könnyű, de ez a történet csupán így megérthető. Ha nem használnám őket, olyan lenne, mint egy furcsa vértől mentes horror. Nincs benne akció, és ettől, az egész olyan… semmilyen. Nincsenek is rá szavak. Nem találom a megfelelő szavakat. Esetleg egy hasonlat megteszi. Olyan lenne, mint a karácsony ajándékok nélkül, vagy mint a sör hab nélkül. Egyszóval: pocsék. Semmilyen, semleges, érdektelen, unalmas, és még lehetne sorolni végtelenségig. Na, kanyarodjunk vissza a történethez.
Derek másmilyen vérszívó volt. Volt olyan, hogy tudta ellenére gyilkolt. Ez azért fordult elő, mert a belsejében lakó rém, kiszabadult, és önálló életet akart élni. Több vért akar, többet gyilkolni, több emberi életet kiontani. Na ez az a rém, amiért ő utált vámpírnak lenni. Gyűlölte hogy nem tud parancsolni magának, mikor éjszakánként átváltozik valami mássá, valami… félelmetesé.
Fel s alá mászkált a szobájában, és várta hogy az éjszakától búcsút vegyen az idő. Hogy koporsóba bújhasson, és le legyen a gondja a mai napról végleg. Hogy ne keljen áldozata sikolyára gondolnia, hogy ne csengjen a fülében újra meg újra a nő kérlelő szava:˝ Kérem, ne bántson! Hagyjon elmenni! Fiatal vagyok még a halálhoz! Még élni akarok!˝ Ám őt nem érdekelte ez a rimánkodás. Fogát a nő nyakába mélyesztette, és kiszipolyozta a vérét. Oly könyörtelen volt, mint az általa oly’ gyűlölt vérfarkasok. Igaz azok tisztelik a természetet, hisz az ő teremtőjük Gaia, - a földanya- és ezért tisztelik a természetet, és annak minden teremtményét. E két faj évezredek óta harcban áll egymással. Gyűlölik egymást. A vérfarkasok úgy tartják, a vámpírok rosszak, hisz az anyatermészet elpusztítóinak tartják őket.
Lassan itt a pirkadat, és azzal együtt megjön a nap, és annak csodás világa. Az emberek, a csivitelő madarak, a szárnyaló boldogság, a napfény, amit Derek, még sohasem láthatott, és ismerhetett meg. Arijának született, akik elpusztulnak a napon, hisz hamu lesz belőlük. Pedig oly’ jó lenne látni a napfelkeltét legalább egyszer a halhatatlan évek alatt. Csak egyetlen egyszer hogy megtudja milyen is az egy halandó számára elveszíteni a nappalok gyönyörűségét, a fények játékát az égen, a felhők lassú cikázását, ahogy a ragyogó napsütésben játszanak az égen. Hogy milyen érzés vámpírként is egy ember szemével nézni a világot. Ez az, amit Derek soha az életben nem fog megtudni. Nem fogja, hisz ő nem emberből lett vérszívó. Ő tisztavérű. Egy igaz vámpír. Nem csupán teremtett. Egy olyan lény, aki már, talán évezredek óta róhatja e világ utcáit éjszakánként. Derekről senki sem tudja, hogy mennyi idős is lehet. Mondják talán az ősidőkből való, de csupán a fajtársai is találgatnak. Minden esetre, Derek bölcs, okos, és mindenek előtt tapasztalt is. Tehát, joggal feltételezik, hogy ő az ősidőkből való.
Mint említettem, már jómaga sem számolja az elszálló éveket. Úgy szálnak el mellette, mint faág mellett a madarak mikor repülni szeretnének.
A nap, hajnali első sugarai megvilágították a tájat. Derek, felnyitotta a koporsóját-, ami már nagyon régi volt- belemászott, kényelmesen elhelyezkedett, magára zárta a koporsót, lehunyta a szemét, de nem tudott el aludni. Csak a tegnapi vadászatra tudott gondolni.
A városban vadászott, de most mindenre pontosan emlékszik. Nem felejtett el semmit. Minden oly’ tiszta volt, mint a frissen hullott hó. Ott állt egy magas tölgyfa mellett, és várta alkalmas áldozatát. Egy nőt, akinek friss üde vére elbódítja a vámpír fejét. Az a forró meleg vér, ami ott lüktet az ereiben, minden porcikájában az embernek, ami táplálja, és melegséggel tölti fel egy vérszívó testét.
Ott állt éjfélig, mikor végre megpillantotta azt a gyönyörű, bársonyos bőrű nőt, akit képtelen volt megölni. Nem tudta. Csupán a vérét vette, de nem végzett vele. Ezt, úgy hívják: kudarc. Ami az ő életében most fordult elő először. Azon a napon csalódott magában. Azt hitte, meg tudja ölni a lányt, de nem tudta. Ez olyan érzés volt, mintha enni szeretnél, de nem tudsz. Derek volt rá az élő tanú, hogy ha valamit nagyon szeretnél is, az nem mindig sikerül. Néha teljesen máshogy alakulnak a dolgok.
Ezt gondolom, már sokan tapasztalták bizonyos fontos dolgokban. Még én is. Hiába akartam… de ez most nem fontos. Az én dolgom, hogy Derekről, és a vámpírokról beszéljek, és, ne pedig magamról fecsegjek.

Másnap, Derek percre pontosan kelt fel. Pont abban az időben, mikor már évek óta szokott. Fáradt volt, és kimerült. Nem aludt valami sokat. Farkas éhesen ébredt. Talán itt az ideje, hogy elmenjen valami harapni való után nézni. Tegnap kevés vér mennyiség került a szervezetébe.
-Talán fel kéne keresnem azt a lányt. Nem hagyhatok szemtanukat. Még a végén elkezd fecsegni. Az nem lenne jó a vámpíroknak. Ki filéznének érte. Az már biztos! Olyan biztos, hogy most itt állok.
Odament a szekrényhez, kivett belőle egy fehér inget, egy fekete vászonnadrágot, és egy hozzá illő cipőt. Most már startra kész. Indulhat vadászni. Kiment a kastélyból, át a kerten, és ki a hatalmas kapun. Egyenesen a városba ment.
Ott mindent felkutatott a lány után, de sehol sem találta. -Hiába minden! – gondolta csüggedten. Egészen addig, amíg meg nem látta a lányt az utca másik oldalán. Széles mosoly ült ki az arcára, és vámpír sebességgel átment a másik oldalra. Megragadta a nő karját, berángatta, egy sötét sikátorba, és ott felkészült arra, hogy végez vele, de ebben a pillanatban elment a bátorsága. Már ha fogalmazhatok így! Teljesen elgyengült.
A lány kiáltani próbált, de egy árva hang sem jött ki a torkán. Derek, felkapta, felvette a vámpír sebességet, és a kastélyába vitte a lányt. Bezárta egy szobába, majd elment vadászni.
És érdekes módon, ezt nem szúrta el. Tökéletes módon végzet az áldozattal.
Visszaballagott a birtokára, bement oda, ahol a lány volt, de ott nem látta. - Elbújt a lány. – gondolta mosolyogva. Körbenézett, és meg is pillantotta. Ott volt az egyik közeli 17.-dik századi fotel mögött.
Nem akarom bántani. – füllentett Derek.
-De. Tudom, hogy hazudik! Akkor mért támadott meg tegnap? – kérdezte remegő hangon a lány. Rettentően félt. Arra nincs is szó, hogy mennyire be van rezelve.
-Nézze! Én ezt nem direkt csinálom. De minek magyarázkodom magának! Hisz maga csak egy ember! - szólt fennhangon Derek.
-Hogy érti hogy ˝csak egy ember?˝ Ezt magyarázza meg nekem! Mi maga, talán az Isten? – Suzanne-t felhúzta ez az előbbi kifejezés. Még hogy csak egy ember! Ez felháborító! De mégis mit vár az ember egy vámpír szájából! Ám Suzanne ezt nem tudta. Ő csupán azt hitte, hogy ez az alak csak egy elmebeteg, aki azzal szórakozik, hogy természet felettinek vallja magát, és felette csupán az Isten áll. Ám mi tudjuk, hogy a nő hatalmasat téved. Ha ő írná eme sorokat ő is, tudná milyen hatalmas hibát követ el, azzal hogy egy vámpírral szívózik. Igaz Dereknek nem volt valamiért mersze megölni a lányt, ám most ebben a pillanatban úgy érezte képes, lenne rá, ha minden erejét összeszedné. Meg tudná ölni, és ehhez még a kis ujját sem kellene megmozdítania. Persze csak képletesen nem kellene.
-Nem. Azért nem vagyok Isten. Maga csupán egy halandó, akinek az élete minden egyes nappal egyre rövidebb és rövidebb lesz. Maguknak minden nap számít, nekem viszont minden egyes nap, ugyan olyan. - e közben egyre közelebb ment a lányhoz, aki ijedten hátrálni kezdett. – És nem vagyok őrült! Nem igaz az, amit abban a helyes buksijában forgat. Ha őrült lennék, nem így viselkednék.
Suzanne egy percre meg rendült. Vajon honnan tudja a férfi, hogy mi jár az ő fejében? Vajon minden gondolatáról tud? Vagy szimplán megérzi, hogy mégis mire gondol a másik? Valójában ez is egy lehetséges dolog. Valójában nem is igazán hitt ezekben a dolgokban. Inkább csupán abban, hogy az élet, nem is olyan szép, mint amilyennek az ember, vagy hogy a vámpír szavaival éljek, egy ˝halandó˝ számára csupa csodás dolgot, jelellent. Ez akkor szokott lenni, mikor valami csodálatosan alakul, és ennél már csak jobb jöhet. Nem lesznek rossz dolgok, csak örömteli, és boldog napok.
De ebben a percben rájött, hogy az élet nem is olyan csodás, mint amilyennek az ember fia gondolná. Sőt, tele van csalódással, kínnal, szenvedéssel és sokszor megfordul a fejükben, hogy végevetnek ennek a rémes létnek. Suzanne is ezeket érezte. Inkább meghal, minthogy itt legyen ezzel a fickóval egy helyen, és egy világban.
-Szívesen segítenék a gondján, de sajna valamiért nem vagyok rá képes. Már próbáltam, de… majd, talán hogyha még jobban felhúzza az idegeimet, akkor talán enyhíthetek a gondján. Előbb nem.
-Nekem nem kell a maga segítsége! Én csak el akarok menni innen! Nem akarom, hogy bármiben is segítsen! – háborgott Suzanne. Dühös volt. Ám félelme is kiült az arcára, mikor meglátta a férfi arcán azt a rémes mosolyt, amitől szinte megfagyott a vér az ereiben.
-Ha én nem ölöm meg akkor majd más megteszi. Attól nem kell félnie. Ez így megy manapság. De maga tudja. Tőlem elmehet… - vont vállat Derek. A lány szemei felcsillantak. Csupán az utolsó mondatra figyelt igazán. Neki az elmehet szó volt a kulcs. Derek félre állt Suzanne elől, mire az megrohamozta az ajtót. Elrohant, és a vámpír ismét egyedül maradt. De tudta hogy nemsokára újra találkozik a lánnyal, és akkor már ő is a vámpír nemzetséghez fog tartozni. Nem kell hozzá sok idő. Csupán néhány nap, és az élete örökre megváltozik. – Úgy is visszajön! – mosolyodott el Derek.
Mivel a nappal borzasztóan közel volt, így elment a koporsójához, felnyitotta a fedelét, belemászott, magára zárta a koporsót, lehunyta a szemét, és megpróbált elaludni. De valahogy a gondolatai a lány körül forogtak. Nem tudott másra gondolni, csak a lány ereiben folyó, bársonyosan meleg vérére. Mely, ha az ő szervezetébe kerül, felmelegíti a testét, az egész lényét. Forrna az ereiben, teljesen elbódítaná. De legalább nem lenne lelki ismeret furdalása amiatt, hogy nem tudta megölni a lányt. Nem kéne azon törnie magát, hogy mikor megy híre annak, hogy ő elpuhult, és nem képes egy apró halandó elpusztítására. De mi van akkor, hogyha a lány mégsem lesz vámpír?
Össze kell szednie a bátorságát, és meg kell ölnie a lányt. Akár meddig is tart, akármilyen bonyolult is, muszáj végeznie a lánnyal.
De ez volt az, amire Derek képtelennek érezte magát.
A nagy gondolkodás álomba ringatta. De… az álmai bonyolultak, és fájóak voltak. Minden egyes apró emlék nyomasztotta, kínnal töltötte fel a vámpírt.
Másnap a gondolataiban sem szerepelt a lány. Nyugodtnak, és kipihentnek érezte magát. Nem izgatta, az hogy nem sikerült megölnie, hiszen nemsokára itt az idő, mikor Erdélyből végre megérkezik egy rég nem látott ˝barátja. Nevezhetjük így is, de mikor nem sikerült végeznie a lánnyal, és az rájött az ő kis titkára, úgy érezte, be kell avatnia a dolgokba.

Auróra bágyadtan az ablakpárkányra könyökölve azon törte a fejét vajon milyen lehet az élet Erdélyen kívül, egy olyan országban, ami nincs ilyen messze a hegyek között. Igaz csodás a táj, és tele van látnivalóval, de neki valami több kellett. Úgy érezte ezen a helyen, nem érheti el azt, ami igazán a szíve vágya. Itt nem lehet belőle színésznő, nem teljesülhet a vágya.
- Unalmas a mai nap! – szólt hátra a válla felett a barátainak, akik kikísérték a reptérre.
- Mért mondod ezt Auróra? – kérdezte Kátya halkan. – Nem örülsz hogy vár rád Párizs? Én mindent megadnék, hogy elmehessek oda.
- Más is lenne, ha eljönnél velem Kátya!
- Nem lehet! Én még a szüleimmel lakom és még franciául sem tudok! – sopánkodott.
- Biztos vagy benne? – kérdezte reménykedve Auróra.
- Igen. Sajnálom! Pedig úgy elmennék!
- Majd küldök egy lapot. – mosolyodott el a lány.
- Felkérjük kedves utasainkat, hogy kezdjék meg a beszállást a Párizsba induló gépre, a négyes kapunál! Köszönjük!
- Ez az én gépem! – megölelte barátnőjét, majd elindult a gépe felé. Összefogta rakoncátlan göndör fekete fürtjeit, leadta a jegyét aztán elfoglalta a tizennégyes széket. Hátradőlt, bekapcsolta a biztonsági övet, lehunyta a szemét, és a gondolatai máris a csodás városon, és az utazáson járt. Nem bírt olyan sokáig magával, mint szeretett volna. Épp hogy felszállt a gép, csak Derek körül forogtak a gondolatai. Arra gondolt vajon mit csinálhat, és milyen volt az eddigi élete. Vajon ő is sokat szenvedett a külsejével, vagy ő még mindig teljesen elégedett magával? Dereknek soha semmi baja nem volt a külsejével. Vékony, magas, jóképű, és csodaszép szemei vannak. Mondhatni ideális férfi.
Alig várta hogy leszálljon a gép és végre a kastély birtokán, legyen. Hogy körbenézzen, hogy eldöntse, mit akar tenni azon a néhány héten, amit majd Párizsban tölt. Talán megnézi az Eiffel tornyot, a Luxemburg parkot, elmegy a Lycée Charlagne líceumba, végignézi a csodás hidakat, melyek keresztül ívelnek a Szajnán, megnézi a Basiliqe de Saeré-cour bazilikát. És ez még nem minden. Oly’ sok látnivaló van abban a csodás városban, hogy talán egy élet is kevés lenne hozzá, hogy mindet megnézze.
Felsóhajtott, majd kinézett az aprócska ablakon. Csodás volt a kilátás. Abban bízott, hogy nincs nagyon hideg. Leginkább már azt várta, hogy a gép leszálljon, és ő mehessen barátjához.
-Mikor érkezünk meg? – fordult kíváncsian a légi kísérő hölgyhöz.
-Még olyan tíz perc. De addig megkérném, kapcsolja be a biztonsági övét. – szólt mosolyogva a hölgy.
Auróra mellet ülő idős nő, bekapcsolta az övet majd a lányhoz fordult:
-Barátokhoz mész kedveském?
-Igen. És a néni? – érdeklődött udvariasan Auróra.
-Az unokáimhoz megyek. Már két éve ott laknak Párizsban. Remélem jó nagyot nőttek. Ők adtak pénzt, hogy ki tudjak menni hozzájuk.
-Nagyon szép tőlük. – mosolyodott el Auróra.
Utána már nem is szólt a nénihez. Nagyon jól megvolt a maga kis gondolataival, hogy nemsokára ott lesz Derek birtokán. Csupán azt sajnálta, hogy este fog találkozni a férfival. Szeretne vele minél hamarabb beszélni, elmondani neki mi történt vele, milyen lett az élete, és miket sikerült beváltania az álmaiból. Igaz nem sok mindent és a legértékesebb álma még valósításra várt, de azért van mivel dicsekednie. Most így hirtelen nem sok minden jutott az eszébe, de ez majd csak akkor lesz igazán fontos, mikor ott lesz a férfi mellett, és végre halhatja a hangját.
-Kérjük, kapcsolják be biztonsági öveiket, helyezzék az üléseket megfelelő helyzetbe. Megérkeztünk Párizsba. Megkezdtük a leszállást. Utasainknak kellemes időtöltést kívánunk. – szólt a légi kísérő lágy hangja a hangszóróból.
Auróra hatalmasat sóhajtott ezzel nyugtázva örömét, hogy végre megérkeztek.
Leszállva a gépről, csodálkozására Derek ott várta őt. Mosolyogva odament hozzá, (szinte alig ért fel csak a válláig.) aztán megölelte.
-Szia. – köszöntötte Derek mosollyal az arcán. – jól utaztál?
-Igen. Egész kényelmes volt a gép. Hogy-hogy kijöttél elém? – érdeklődött csodálkozva a lány.
-Hát… este van, és nem volt jobb dolgom. – füllentett. – Nem találtál volna el oda. Messze van és… hagyjuk. Mennyünk.
Belekarolt a lány karjába, majd elindultak a kastélya felé. Hatalmas megnyugvás volt a számára hogy most néhány napig nem kell foglalkoznia az áldozatával, és azzal hogy mit fognak hozzá szólni, ha nem tudja megölni a lányt. Legalább is ezt gondolta az út elején. Aztán egyre erősödött benne a gondolat, hogy nem lesz nyugodt az éjszakája. Hogy a lány felkeresi, és kéri, segítsen neki. Persze ez a jövőre volt bízva. Nem volt biztos, csupán abban, hogy Aurórát valahol távol az ő kis zugától kell elhelyeznie. Nem akarta hogy tovább kérdezősködjön, azzal a szándékkal, hogy mindent megtudjon a vámpírok életéről, világukról, és gondjaikról.
Ezt Derek nem akarta. Félt attól az apró dologról, hogy a titkai, amik már évek óta gyűlnek, ennek a koloncnak köszönhetően napvilágra kerül. Nem akarta kiteregetni élete piszkos dolgait.
Bármiről szívesen felvilágosítja a lányt, csak ne keljen mindenbe belebonyolódni. Végül a lány törte meg a csendet:
-Derek! - fordult a férfihoz.
-Tessék.
-Hol fogunk lakni? Ugye nem azt akarod mondani, hogy ebben a vén kastélyban? – hitetlenkedett. Az épület mindennek látszott, csak otthonosnak nem. Abban reménykedett, hogy kellemesen csalódik majd a dolgokban. Bízott benne, hisz most csak az számított, hogy végre lefeküdhessen valahova, és kipihenje magát. Nem számít hogy milyen poros, milyen romos állapotban van a hely, csupán a pihenés a lényeg.
-De igen. Itt lakom ez az én birodalmam, ha tetszik, ha nem! – szólt a férfi morgolódván.
-Jól van na! Nem kell mindent úgy mellre szívni! – mondta sértődötten Auróra.
-De ezt igen is komolyan kell venni! Senki sem szólhatja le, aki nem ismeri a történelmét. Te se ismered, úgy hogy fogd be a szád, és fújj vissza vonulást, vagy szörnyen megjárod.
-Húúú… ezt vegyem fenyegetésnek? – kérdezte színpadiasan megremegve.
-Annak veszed, aminek akarod! De nekem minden ember egyforma. Jelentéktelen, és csak egyre való mind. Ne akarj te is arra a sorsra jutni. – felelte dühösen, kitárva az ajtót.
-Nem fogok arra a sorsra jutni. Úgy sem ölnél meg! Mindenki tudja otthon, hogy itt vagyok, és először itt fognak keresni. Nem ajánlom, hogy hozzám érjél! – mondta fenyegetően maga elé tartva jobb keze mutató ujjával.
-Hu ha! Most szörnyen megijedtem! Mire a táviratod eljutna Erdélyig addigra rég olyan lennél, mint én! Csak húzd fel az agyam! Megtudod milyen a vámpír lét, csak piszkáld fel a nyugalmamat. – mondta közel lépve a lányhoz, mélyen a szemébe nézve.
-Nyugodj meg, Derek! Azt sem fogod tudni, hogy itt vagyok!
-Rendben! Legalább nyugtom lesz!
Nem is szóltak többet. Bent hatalmas csalódás érte Aurórát. Nem hitte volna, hogy ilyen pazarul fel van szerelve ez a rozzant kastély. Inkább arra húzta a lelke, hogy ő elmegy egy hotelba aludni, minthogy egy ehhez fogható helyen töltse az éjszakát. De most hogy látta, Derek nincs megőrülve ˝teljesen, így lemondott a felesleges útról. Bent a vámpír egy – az övétől távol eső szobát szemelt ki a lánynak. Nyugalmat akart, amit mostanában hiába keres, nem talál sehol. Pedig most már tényleg megérdemelné. Legyen az egy bűzös kriptában, vagy akár a pokol legmélyebb bugyrában. Igaz a nyugtalansága úgy is megtalálná, nem tudna előle elbújni lépten, nyomon ott lenne a nyomában, nem bújhatna el előle, és valahogy most Aurórával is ez volt az érzése. Nem bízott abban, hogy megleli a nyugalmat ezekben a napokban. De a sors útjai kifürkészhetetlenek. Sosem tudjuk, honnan jön a végzet, mely’ sarokból leselkedik rá, és mit tartogat neki az élet. Igazából nem érdekelte mit tartogat számára a jövő, csupán a számára vég nélküli napokat akarta túlélni valahogy. Megállva egy ajtó előtt a lányhoz fordult:
-Ez a szobád! Akkor hagyod el, amikor akarod, csak az én lakosztályom keresésére ne indulj soha. Szeretem a nyugalmat. – fűzte hozzá, mellékesen.
-Aha. Értem. Jó hogy itt vagyok, csak nem akarod hogy melletted legyek. Igaz? – tudakolta, karba tett kézzel.
-Tulajdon képen igen! Remek a ráérzés. Szeretem a nyugalmat, és nem tűröm, ha megzavarják azt. Elég világosan beszélek? Ha nem szívesen felvilágosítom a gondolataidat.
-Nem nekem van szükségem gondolatvilágításra, hanem neked… Derek. Te nem tudod eldönteni mi fontos, és mi nem. Nem nekem kell ahhoz mindenféle ap…
-Most azonnal befogod a szád, és a hátrálévő estét csendben töltöd! Kezdesz mérgesíteni, és ez bosszant engem! Érthető vagyok? Ha nem, szólj, kérlek. – gúny érződött a hangjában.
-Rendben. Ha gúnyolódni akarsz hát, tessék!
-Nem akarok gúnyolódni, és nem is fojtatom tovább a vitát. Nyugodalmas éjszakát, Auróra. – ezzel faképnél hagyta a lányt.
Azt hitte nyugalmas lesz az este hátra lévő ideje, de tévedett. Nemsokára dörömböltek az ajtón, ami majd ki eset a tokjából.
Dühödten odament, vett egy nagy levegőt, és kitárta az ajtót. Egy férfi állt ott, aki megragadta Derek kabátja gallérját, pillanatok alatt felemelte, majd a falhoz vágta. Az nekicsapódott a falnak, leverve egy értékes festményt, amit még a tízen hatodik században készítettek. Derek, megrázta a fejét, felkelt, de nem maradhatott, oly’ sokáig talpon. A férfi hatalmas erővel arcul csapta, Derek szája felrepedt, mire ő mosolyogva nyalta le a vért a szájáról. Jól tudta ki lehet az, így nem hagyhatta, hogy ilyen csúnyán helyben hagyják, és a jutalma lehet akár egy karó a szívébe, ami aztán elveszi egyhangú napjait. Tudta, tapasztaltabb, és erősebb ennél a fickónál, így erőt vett magán, felkapta, kidobta az ajtón. Az, nekicsapódott a hatalmas tölgyfának, csontok recsegő hangja tudatta Derekkel, hogy ellenfele sérüléseket szenvedett. Nem igazán törődött ezzel, csupán meg akarta tudni ki ez a fickó, és mit akar tőle.
Kisétált maga is az ajtón, odament a földön heverő fájdalmasan nyöszörgő alakhoz, leguggolt mellé, lenézett rá, kivillantotta hatalmas fogait, ezzel feltárva ki ő valójában. De az alak nem rémült meg, tehát tudta kivel, és mivel áll szemben.
-Ki maga, és mit akar tőlem? – tudakolta Derek, enyhe ideggel a hangjában.
-Mért fontos ki is vagyok, mikor tudom, te, kivagy, és azt is, hogy mi a küldetésem? – Derek kérdésére kérdéssel felelt. Néha ez remek taktika.
-Mert el kell, hogy mondja! Ne akarja kipróbálni meddig ér el a türelmem! – szólt Derek még nyugodtan. De mint minden az ő türelme is véges. Tudom az emberek, azt hiszik, hogy vámpír és mindenhez olyan hatalmas türelme van, pedig nincs. Mindenen hamar feldühödik, és talán ezért nem jön össze neki olyan sokkminden. Elront mindent, amihez hozzáér, elrontja, nem tudja rendesen megoldani. Így van ez a lánnyal is, akit meg akart ölni. Ideges lett, és így nem tudott végezni vele. Pedig elszánt, és mindent megtesz azért, hogy végbe vigye céljait. De ez valahogy nem akart beteljesedni.
-Most mondom utoljára ily’ szépen! Ki maga? Mit akar tőlem?
-Mért hiszi, hogy én akarok valamit, és nem más? – ismét kérdés volt a felelet a vámpír feltevésére. Derek felsóhajtott, aztán megragadta a fickót a gallérjánál, olyan magasba emelve azt, hogy már a levegőben lógott.
-Ne bőszítsen tovább! – emelte fel a hangját. – Ki maga?
-Max. De nem ez a fontos. Ma meg kellett volna halnia! – szólt az rekedten. Derek, lejjebb engedte, de nem eresztette. Így Max fellélegezhetett. – a megbízóm bizonyítékot akar, hogy végeztem magával.
-Mondja el ki a megbízója!
-Ha elárulom… nekem végem! – hebegte.
-De ha nem, akkor én végzek magával, Max! – Derek remélte használ a megfélemlítés. Nem is csalódott túl nagyot.
-A megbízóm neve Maximilián. Meg akar szabadulni magától. De nem mondta miért. Csak hogy útban van. Ennyi. Esküszöm!
-Tegyük fel, hiszek neked! De… mond meg a megbízódnak… ha annyira holtan akar látni, jöjjön el ő maga és végezzen velem! Nem fogom magam könnyen adni annyit, ígérhetek. – mondta elengedve Maxot. – Most meny!
-Köszönöm hogy nem végzett velem! Tartozom eggyel. Ha tudok… segítek, legyen az akármi.
-Vámpír vagy öcskös? – tudakolta Derek. – Annak tűnsz. Megérzem az ilyesmit.
-Igen. De még nagyon fiatal.
-És befolyásolható! – szólt elgondolkodva a vámpír. – Miután megmondtad Maximiliánnak, amit üzentem, rejtőzz el valahová. Oda, ahol nem talál rád. Biztos, hogy meg akar majd ölni.
Max megigazította gallérját, meghajolt Derek előtt, majd hátátfordított, és elment. Bement az épületbe, el a szobájába, és mivel vészesen közeledett a hajnal gyilkos perce, bebújt koporsójába, majd álomra hajtotta a fejét.
Auróra nem tudott aludni. Nem volt még ilyen helyen egyszer sem. Oly’ titokzatosnak, félelmetesnek érezte, hogy e napon, nem igazán fog tudni aludni. Legalábbis ezen a napon nem.
Kitárta az ablakot, és kinézett az erdős tájra. Csodálatos volt a felkelő nap fényeiben. Átvette pizsamáját, és ledőlt az ágyra. Forgolódva lehunyta a szemét, ám furcsa érzés kerülgette. Először van Párizsban, és most inkább szívesebben elmenne megtekinteni a várost, végigmenni Szent Mihály útját, elgondolkodni azon, milyen sors várna itt rá. Vajon híres lenne? Beteljesülne az álma? Színész lenne belőle? Á… ezt nem lehet előre tudni. Ő nem lát a jövőbe, nem tudja megmondani, milyen lehet az emberek élete a jövőben. Pedig néha jól jönne egy ilyen képesség. Még akkor is, ha fel kellene hagynia életével, és egy másikat kellene kezdenie. De nem minden esetben jó, ha az ember tudja mi vár rá. Azt nem mindenki akarná tudni, hogy mikor és mért fog meghalni, vagy éppen gyilkosság áldozata lesz. Vagy hogy a kezét akarják megkérni, vagy esetleg megcsalja a férje felesége. Igaz… ezeknek is megvan a jobbik oldala. Tudod mi vár rád, és időben fel tudsz készülni a váratlan eseményekre.
Felkelt az ágyról, felöltözött, kiment a szobájából, végig a hosszú félelmetes folyosón, egészen a hatalmas kétfelé ívelő lépcsőzetig. -Vajon hol lehet Derek szobája? – kérdezte magától. Kíváncsi lett volna milyen egy ˝élő˝ személy látványa egy koporsóban. De a férfi megtiltotta neki, hogy ott legyen. Rejteget valamit? Vagy talán fél hogy meglátja koporsóját? De hisz ettől nem kell félnie! Ő tudja hogy Derek micsoda! Akkor most mi a gond? Talán a férfi túlságosan hozzászokott a magány érzéséhez, és most a társaság nyomasztólag hat rá. Érthetetlen dolog, de mindenkinek van valami happy-je. Még a vámpíroknak is. És ezt Auróra is tudta. Pontosan úgy, ahogy neki is van. Ő például azzal van elfoglalva (szinte mindig) milyen alacsony, milyen undorítóan göndör a haja, és hogy mért pont ő az… akit sose talál meg a szerencse, és a szerelem. Sokan akartak már vele kapcsolatot létesíteni, de ő oly’ hidegnek bizonyult, mint a föld mélyén nyugvó holttestek, vagy éppen egy jégcsap. Nem tudta elképzelni, hogy valakit képes lenne szeretni. De egyszer őt is megtalálja a szerelem, és képes lesz arra, hogy valakit szeresen. Talán nem most, de egyszer egy szépnapon, rátalál, és menekülni sem tud majd előle.